Mástól várod a megoldást? – pedig magadban a válasz

Önismereti gondolatok a kapcsolati sebekről, az adósság-dinamikáról és a jól adás művészetéről

ÖNISMERET  ·  KAPCSOLATI GYÓGYULÁS  ·  CSALÁDI MINTÁK  ·  SZERETET

A legtöbbünk úgy éli az életét, hogy folyamatosan kifelé nyújtja a kezét. A szülőktől, a társtól, a gyerekektől, a barátoktól várjuk azt, ami valójában csak bennünk teremhet meg. Mit tanított az önismeret a kapcsolati konfliktusokról: miért fáj annyira a legközelebbieink „bántása”/ami egyáltalán nem is az/, mit jelent a kapcsolatok eladósítása, és miért éppen a jól adás művészete az igazi feladatunk.

Senki nem adhat meg neked mindent — és ez nem büntetés

Minap olvastam valahol:

„A szüleink nem tudnak nekünk mindent megadni. A párunk sem. A gyerekeink végképp nem. Családállító terapeutaként ez az egyszerű gondolat nagyon sok gondolatot indított el bennem.  Milyen jó lenne, ha ezt az egyszerű alaptörvényt már kisgyermekként őszintén elmondanák nekünk…korán meg kellene tanulnunk, mégis újra és újra megdöbbenünk, amikor szembesülünk a hiánnyal. Másokat okolva a boldogtalanságunkért!

A kapcsolatainkban menetközben olyasmiket is kapunk, amiket sosem kértünk. A hozzánk legközelebb állók néha úgy viselkednek és beszélnek velünk, nem tudjuk, és akarjuk érteni miért érdemeltük kis ezt a viselkedést. Ott állunk, ledermedve, tökkelütötten. Belül elbillen valami. És csak lassan, nehezen értjük meg, hogy nem dőlt össze a világ — pedig a kíméletlenség pillanatában tényleg úgy érezzük. A kapcsolatunk végveszélyben!

Miért érezzük úgy, hogy mindennek vége?

A bántás pillanatában szinte mindig azt éljük át: a másik végleg fel akarja robbantani a kapcsolatot. Nem szeret! Itt a vég. Pedig a legtöbbször csak egy kátyú — kisebb vagy nagyobb. Megrázza a járgányt, néha kicsorbul tőle valami, de meg kell javítani az okot és  haladni kell együtt tovább.

És persze nemcsak elszenvedői vagyunk a kátyúknak: okozói is. Hányszor rombolhattuk porig mi magunk a szeretteink világát anélkül, hogy észrevettük volna? Ők is érezhették már, hogy game over, nincs tovább. Aztán mégis: lassan olvadt a jég, indult tovább a társasjáték. Ki lehet bírni — főleg, ha állomásnak tekintjük ezeket: kimaradok egy körből, lépek vissza hármat, húzok egy büntetőkártyát, kicsit távolabbra megyek. De a játszma folytatódik.

Amíg mástól várod, nem magadban keresd

Van azonban egy keményebb belátás, amit csak az önismereti munka mutat meg igazán. Az, hogy nem elég sztoikusan tűrni a kátyúkat. Nem elég várni, hogy elolvadjon a jég. Mert ha őszintén megnézem, mit csinálok én magam, látom: mástól várok megoldást.

Mindig kívülre nyújtom a kezem azért, ami csak belül teremhet meg. A szüleimtől, a társamtól, a gyerekemtől, a barátomtól várom el, hogy lássanak, igazoljanak, megnyugtassanak, kiegészítsenek. És amikor nem kapom meg, megsértődöm. Pedig magamban kéne keresnem. Először. Mindig.

A kapcsolatok eladósítása — a láthatatlan dinamika, ami megöli a szeretetet

Van egy pusztító mintázat, amit sokáig nem vettem észre magamban: a kapcsolatok eladósítása. Az, hogy számolatlanul várok valamit a másiktól, anélkül, hogy ugyanúgy vissza is áramoltatnék felé. A visszaáramoltatás hiánya pedig lassan felemészti pont azt, ami miatt egyáltalán elszenvedem a kapcsolati konfliktusokat. Van, akinek adtam számolatlanul, volt, akitől mindent is elvártam.

Mert ha őszinte vagyok magammal: sokszor nem azért fáj a másik bántása, mert annyira szeretem. Hanem mert úgy érzem, tartozik nekem. Hiszen a kapcsolatunk alapján ezt és ezt várom el tőle. Mert egy anya-gyerek kapcsolat…egy párkapcsolat…ilyen ideális esetben! Csakhogy…nincs ideális kapcsolat! A kapcsolatok az egyensúly megteremtésért jönnek létre.

 Ez nem szeretet — ez könyvelés. És a könyvelés mindig mérgezi a kapcsolatot. „így kell a gyereknek viselkedni a szüleivel! Ilyen a tökéletes társ! A barátság mindent kibír!”

Az igazi gyógyulás ott kezdődik, amikor felismerem: a kapcsolataimban gyakran nem szeretetből, hanem hiányból cselekszem.

Van egy kedvenc mondásom: „A szeretet tüzénél az tud melegedni, aki tesz is a tűzre!

A jól adás művészete: amikor a „szeretetteli közeledésed” csak egy hiedelem

A feladat tehát nem az, hogy egyre ügyesebben tűrjem a kátyúkat. A feladat a jól adás művészetének megtanulása. És ez nehéz, mert minden rostom azt sugallja: én már jól adtam. Az én közeledésem szeretetteli volt. Én tényleg igyekeztem.

De, amikor jön a visszajelzés — amikor a másik azt mondja, hogy nem érezte jól, hogy bántotta, hogy nem ezt szerette volna —, akkor azt komolyan kell venni. El kell hinni, hogy a „szeretetteli közeledésem” csak egy hiedelem volt. Hogy nem jól közeledtem. A másik kapcsolati érzékenysége és igénye legalább olyan fontos, mint az én hitem fenntartása arról, hogy én jól szerettem. Nem magamból kell kiindulnom! A másik ember a mérce!

Ez talán a legnehezebb belátás. Mert a saját jóságom hitébe kapaszkodom, mint egy mentőövbe.

 „Én mindent jól csináltam! Mégis elhagyott!” 

Ha azt elengedem, ki vagyok? Ha megengedem, hogy az én szeretetem nem volt elég jó, akkor mi marad? Akkor magamban kell az okozót felismernem! Akkor nem hibáztathatok mást!

Csak az marad, hogy újra próbálom. Hogy figyelek. Hogy a másikra hallgatok, nem a saját jóságomról szőtt elképzelésemre. Az túl kényelmes! A kényelem ára a kapcsolati elidegenedés és magány!

Lépőkövek és kátyúk — az élet kettős ajándéka

remélem minden nap új távlat nyílik meg előtted. Meglátod, hogy amennyi indokolatlan bántást kapsz a legközelebb állóktól is — hiszen ők is csupán emberek —, épp annyi indokolatlan jótettet szór szét Isten teljesen vadidegeneken keresztül. A buszsofőr mosolya. Az ismeretlen, aki segített cipekedni. A pincérnő, aki megkérdezte, hogy vagy. A telefonos ügyintéző, aki valamiért épp ma türelmes volt.  Ők miért kedvesek veled? A közeli szeretteid miért nem?  Mert ők nem ismerik a rosszabbik arcodat, amikor nem veszed észre a jeleket! Amikor nem érsz rá épp, hogy meghallgasd! Nekik egy kedves idegen maradsz, így könnyű veled lenniük… nincs az érzelmi emlékezetük tele a gyengeségeid ismeretével. Nekik te a semleges pihenő zónájukban vagy… nem úgy a közeli kapcsolataid…ők a tanuló zónád! Pihenj, töltődj, de vidd haza a kedvességed!

Az életünk tele van ilyen lépőkövekkel. Nélkülük sehol sem lennénk.

Mi a feladatod, ha továbblépnél?

Az igazi önismereti munka az, hogy megtanulj jól adni — nem azért, hogy ne legyél többé adós, hanem mert ez az élet egyetlen értelmes válasza arra, hogy ennyit kaptál, sokszor olyanoktól, akiknek nem jártál érte.

Mindig mástól vártad.

Most már magadban keresd.

Önismereti kérdések — vidd magaddal

✦  Kitől várom most leginkább azt, amit valójában magamban kellene megtalálnom?

✦  Mely kapcsolatomban érzem úgy, hogy a másik „tartozik” nekem? Mit várok el szavak nélkül?

✦  Mikor hallottam utoljára visszajelzést arról, hogy a szeretetem nem ért célba — és vajon komolyan vettem?

✦  Milyen kis erőforrásokat kaptam a héten vadidegenektől, amiket észre sem vettem?

—

Megszólított valami a cikkben? Keresel konkrét válaszokat? A személyes sorselemzés pont erről szól! Sallangmentes őszinte tényfeltárás érzelmi egyensúlyod megtalálása egy ilyen Sorselemző-konzultáció eredménye.

Várlak a csoportjaimban és az Égig Érő Paszuly klubrendszerünkben, hogy kedved szerinti ütemben fejlődj spirituálisan és önismeretben.

Amennyiben, még csak kíváncsi vagy mit adhat neked a mentorálás és kipróbálnád pár napig ingyenesen, válaszd a sorselemző kihívást!

Fanó Magdolna

sorselemző önismereti mentor  ·  fanomagdolna.hu