Az örökölt Anyai fájdalom!

Az anyaseb átadása, amit több generáción keresztül nem ismertem fel

Van egy történet a családomban, amit sokáig nem tudtam szavakba önteni. Ma megpróbálom.

A nagymamám /Anyukán örökbefogadó anyja/ nem tudott teherbe esni. Örökbe fogadott egy kislányt — az édesanyámat. Aztán hét-nyolc évvel később, amikor már mindenki lezárta magában a reményt, megszületett a saját fia is.

Anyukámnak soha senki nem mondta ki, hogy ő nem a sajátjuk, de mindvégig érezte. Attól a naptól kezdve más lett a helyzete. Most már teste lett a fájdalmának, ugyan az igazságot most sem tudta, a gyerekek mindig érzik nem kapják meg azt amire alanyi jogon szükségük lenne, az anyai elfogadást, gondoskodást. Nincs kimondva, de a szavakból, abból, ahogyan ránéznek, ahogyan megérintik, ahogyan az ölbe kapják a MÁSIKAT, és őt nem.

Ez az érzés — hogy „velem biztos baj van, hiszen őt máshogy szereti” — sok apró igen a másik gyermeknek neki egy sem. Ez nagyon fáj. Az „anyja” zugivó is volt, így sokszor kellett az anyai szerepbe bújnia a kislánynak. A parentifikált gyermekek nem korán…sokszor soha nem nőnek fel! Mert a teher, amit hordoznak belül a belső gyermekük zárt világában ragadt.

A transzgenerációs minta, ami tovább örökítette magát

Ami ezután történt, azt csak évekkel később, felnőttként tudtam összerakni.

A női águnkon a gyerekek újra és újra hét év különbséggel születtek. És minden generációban ugyanaz ismétlődött: a nagyobbik gyerek feláldozta a saját gyermeki lényét azért, hogy a kisebbiket gondozza — mert az anya különféle okok miatt, nem tudta ezt megtenni.

A következő generációban ez a tünet, egy depressziós újabb mostoha anya, akit gyógyszerrel altatva kezeltek, jelent meg.

Érthető, hogy sem a „nevelt”, sem a saját gyermekét nem tudta ellátni. A 7 éves  kislány— aki én voltam — szorongva altatta, etette nevelte a testvérét. Mentem késő este a sötétben a boltba, mert az öcsémnek nem volt ennivalója. Nem lázadtam, nem panaszkodtam. Csak csináltam. ÉS FÉLTEM, szorongtam.

Fogalmam sem volt róla, hogy ez a szorongás egyszer, sok évvel később, akkor fog újra előjönni, amikor a saját, vágyott gyermekem megszületik.

Amikor a saját lányom kimondta mennyire félt…alig hittem a fülemnek

Most, sok év távlatából a saját lányom mesélte el nekem, hogy ő is átélt egy hasonló pánikot — amikor kislányként ott maradt a két kistestvérrel és egy barátnővel felügyelet nélkül. A kisöccsét kellett volna átpelenkázni és lefagyott! Pedig addigra már sokszor vett részt ebben, de úgy érezte egyedül nem tudja megtenni! Mi erősítette fel benne ezt az érzést? Ma már tudom!

Azt a pánikot aztán, amikor megszületett a saját gyereke, egészen másképp kezdte értelmezni: azt hitte, az újabb szorongás következtében, ez az ő hiányzó anyai szeretete, a félelmet nem tudta összekapcsolni a kisöccsével történt esettel. Anyai Bűntudatot cipelt egy érzés miatt, amiről nem tudta, hogy nem is az övé. De 20 év elteltével is ott élt benne.

Az a pánik nem az anyaságáról szólt. A nagymamája traumája volt, ami tovább utazott — néven nevezetlenül, az anyai generációs útvonalon át — mígnem elkezdtük felbontani a transzgenerációs fonalat. Végre!

Amit ez a transzgenerációs történet tanított nekem

Egyetlen látszólag kicsi „nem fontosnak tűnő” esemény is képes kiváltani egy olyan reakciósort az emberből, aminek ereje sok életet keseríthet meg.

Nem mindig a mi érzésünk az, amit a testünkben hordozunk. Néha egy olyan családtagunk fájdalmát cipeljük, amit valaki előttünk soha nem tudott megnevezni, feloldani.

Legtöbbször még az érzést sem engedte felszínre. Sokszor csak itt a családállítási térben fakad fel. vagy terápiás munka közben akár egy regresszió alkalmával. Legtöbbször a vendégeimet is meglepi milyen eleven és erős érzések törnek fel.   

Amíg nincs neve, amíg nem látható, addig nem tudunk dönteni, arról, mikor engedhetjük el. Fogva tart — mi bennünk aktiválódik újra, egy-egy hasonló helyzetben.

A gyógyulás nem azzal kezdődik, hogy megbocsátunk. Azzal kezdődik, hogy rá merünk nézni a fájdalomra! Majd a tudatosítás fényében kimondjuk: ez nem az enyém volt. Nem hozzám tartozik! Visszaadom annak, akié! Ez, a nagymamámé. Vagy még előtte is valakié. Én már nem cipelem, mi több nem adom tovább!

Magdi vagyok — Fanó Magdolna, sorselemző önismereti mentor és terapeuta. Halmozottan hátrányos helyzetből indultam, négy gyermek anyja vagyok, és pontosan azokon az utakon segítek végig menni a hozzám fordulóknak, amiket én is végig jártam. Mottóm: Innen szép győzni. 💜