Sokszor nem a te félelmed az, amitól belül rettegsz.

 A transzgenerációs minták ott rejtőznek a mindennapi döntéseinkben, a párkapcsolati kudarcainkban és azokban az ismétlődő elakadásokban, amelyeket racionálisan nem tudunk megmagyarázni.

Kislány koromtól sok furcsa és fenyegető visszatérő álmom volt. Az egyik ilyen az, hogy gyerekeket mentek, mert jönnek és meg akarják őket és engem is … sok évre rá a családállítói képzésem közben értettem meg egyik fontos összefüggését… anyukám 15 abortuszon esett keresztül, mire úgy döntött, engem megtart… amikor először értettem meg, hogy az a görcsös, szinte ösztönös rettegés, hogy elveszítek egy gyereket – egy hordozott fájdalom, az álmok elcsitultak… De hogy ne fogjak mindent a transzgenerációs mintára, regressziós terapeuta képzés gyakorlatainál sok olyan életet láttam, ahol gyermekeket vesztettem. Ezek együttesen hozták fel a tudatalatti emlékeket ilyen formában.

Olyan sok tényező adódik össze egy-egy döntésünknél. Magam azt vallom, hogy épp elég azzal szembenézni, ami feljön, ami épp aktualitást és feszültséget kelt – arra nézzünk rá… hogy a feloldása megtörténhessen.

Lehet, nem én szereztem. Nem az én életemből nőtt ki. Valaki más hordozta azt először – sok generációval korábban –, és aztán csak tovább adódott, csendben, szavak nélkül, mint egy örökölt holmi, amit soha senki nem bontott ki a csomagolásból. De okkal választottam ezt a tanulási utat. Felismerni, feloldani az én tisztségem. Lehetőség, hogy a családi mezőben keletkezett feszültségeket feloldjam. Ne kelljen az unokámnak is ezzel dolgozni.

Ez a transzgenerációs minták lényege. Nem valami elvont, terápiás fogalom. Hanem a legkonkrétabb dolog a világon: a döntéseid. A félelmeid. Az, ahogy szeretsz – vagy ahogy nem mersz szeretni. Ahogy menekülni próbálsz mind már ott volt a családi mezőben.

Harminc éven át ugyanazt álmodtam – és nem értettem, miért

Mindig ugyanaz: jönnek, hogy megöljék a gyerekeket. Én vagyok az egyetlen, aki megállíthatja. Menekülünk, harcolunk, bujkálunk.

Nappal megpróbáltam nem gondolni rá. De az álom mindig visszatért.

Tizenöt meg nem született gyermek. Tizenöt lélek, akinek nem adatott meg az élet.

A családi mező – ahogy a rendszerszemléletű terápiában hívják – nem felejt. Ami feldolgozatlan, az nem tűnik el: átadódik. A gyereknek, az unokának, a dédunokának. Nem szavakban. Hanem álmokban, félelmekben, döntési mintákban.

Én éjszakáról éjszakára megpróbáltam megmenteni azokat a gyerekeket, akiket az édesanyám nem tudott megtartani. Nem tudtam, hogy ezt teszem. A testem tudta. Az álmaim tudták.

Miért akartam nyolc gyereket szülni? – amit akkor még a transzgenerációs mintákról nem tudtam, nem értettem

Mindenki azt gondolta: bolondság. Négy saját gyermek, nevelt gyermekek. Körülöttem senki nem értette, miért érzem ezt a szinte elementáris késztetést, hogy minél több gyereket hozzak a világra, vagy fogadjak be.

Ma már tudom: nem csak az én vágyam volt ez. Nem teljesen.

A transzgenerációs rendszer törvénye szerint minden tagnak joga van az odatartozáshoz – azoknak is, akik csak rövid ideig voltak jelen. A meg nem születetteknek is van helyük a mezőben. És ha azt a helyet nem töltik be, a rendszer más valakivel próbálja pótolni.

Én voltam az a valaki. A gyermekeim, a nevelt gyermekeim: mind-mind egy hatalmas, generációkon átívelő hiány betöltési kísérlete volt. Nem csak az enyém. Az ősöké.

Ez nem azt jelenti, hogy a szeretetem nem volt valódi. Nagyon is az volt. De a forrás sokkal mélyebbre nyúlt vissza, mint gondoltam.

A negyedik gyermekem miatt gyalog indultam el – és közben a nagyanyám is láthatatlanul velem tartott

Amikor a negyedik gyermekem el akarták tőlem venni, gyalog indultam el Egerszalókról. Nem tudtam, meddig megyek. Sok 10 km-t mentem, amíg valaki fel nem vett az autópályán.

Akkor azt hittem, hogy ez az én szeretetem a fiam iránt. Aztán, ahogy mélyebbre ástam a saját múltamban, megértettem: a nagyanyám szeretete is vitte a lábam, amit az édesanyám iránt érzett.

A nagyanyámnak leányanyaként le kellett mondania a kislányáról, hogy tovább élhessen, de a fájdalma örökre elkísérte, végül a szomorúság fiatalon elvitte. /Anyukám egész életében én gyermekkori asztmával küzdöttünk./

 Később titokban, fel nem fedve kilétét, látogatta ugyan anyukámat, de az örökbefogadó anya nem nézte jó szemmel és eltávolította a háztól… Iszonyatosan fájhatott… Tüdőbajban halt meg…

Az ő fájdalma, az ő tehetetlensége, az ő kétségbeesett akarása – ne vegyék el a gyerekemet – ott élt bennem is. Évtizedekkel később, pedig soha nem is találkoztam vele. Egy másik testben, de ugyanazzal az erővel tört fel az érzés a gyermek elvesztésének a fájdalma.

Ez a transzgenerációs minták egyik legmegrendítőbb arca: amit a legmélyebben a sajátodnak hiszel – a félelmedet, a harcosságadat, a ragaszkodásodat –, az sokszor nem is csak a tied. Valaki mást képviselsz általa. Valaki más szenved benned.

Mi a közös a nagyanyám története és az unoka sorsa közt?

Szolgálni és kiszolgáltatottnak lenni…

Ő kislány korától szolgalóként élt

A nagyanyám szolgalóként élt, mert az anyukája meghalt, és a mostohája elküldte őket a városba a családi otthonból, szolgálónak, nem volt más lehetősége. Valaki visszaélt a kiszolgáltatottságával és gyermeket nemzett neki. Egyedül a városban egy árva kislány egy „zabigyerekkel”. Mekkora szégyen! És fenntarthatatlan. Nem tudta megtartani anyukámat. Az édesanyám sem tanulhatott tovább – ő is megfizette az árát a történteknek. Soha nem értette miért nem szereti őt az „anyukája” így nem is tudta önmagából kihozni a saját tehetségét. Mindig alul választott. A tudáshoz való hozzáférés hiánya, a kiszolgáltatottság két generáción át mély sebet hagyott.

Amint megfogant az első gyermekem AZONNAL LÁZAS TANULÁSBA KEZDTEM! Valami belülről hajtott. Az én gyerekem ne szégyellje a tanulatlan anyát. Később állt össze: hányszor is hallgattam – az én anyám csak 8 osztályt végzett. Így már teljesen érthetővé vált a KÉSZTETÉSEM, hiszen a régmúlt trauma, a fájdalom több felületen tette a dolgát.

Azóta a lányomnak már 3 diplomája van, a kisunokám is kitűnő tanuló 3 nyelven beszél – a könyvek, a tudás fontos szereplője az életünknek, amire ma már büszkék lehetünk. Mindannyian el tudjuk tartani magunkat és a gyermekünket! De milyen áron! Mi a sikerünket a fájdalomból teremtettük. Remélem, nagymamám odaát és édesanyám is ezt megnyugvással figyelik.

A transzgenerációs minták nemcsak fájdalmat örökítenek tovább. Örökítenek vágyat, törekvést, befejezetlen küldetéseket is. A női ágban ott szunnyadó tanulási szomj – amit generációkon át elfojtottak, megtagadtak, körülményekkel lehetetlenné tettek – bennem már sikerrel átalakult.

Ma a lányom is, az unokám is viszi. Nem kell megmagyarázni nekik, miért fontos a tanulás – ők érzik. Mert a mező emlékszik.

Azt hittem, a vágy az enyém – de az üknagyanyámé volt

Gyerekkorom óta vonzódtam a gyógynövényekhez, a fákhoz, a természethez. Mindig azt gondoltam: ez én vagyok.

Aztán kiderült, hogy az üknagyanyám gyógynövényes gyógyító asszony volt – az ősi javas asszonyok életét élte. Az ő ismerete, az ő kapcsolata a természettel – az nem veszett el. Átjött. Rajtam keresztül bukkant elő. Volt, hogy fiatal lánykorban a hajam is úgy fontam, ahogy később egy regressziós utazásomon őt láttam.

Hány dolgot hiszünk teljesen sajátunknak – egy érdeklődést, egy félelmet, egy álmot, egy értékrendet –, ami valójában egy ős örökségét hordozza? Hány döntést hozunk ösztönből, ami valójában egy régen meghozott döntés visszhangja?

Mit jelent transzgeneráció a hétköznapjaidban?

A transzgenerációs minták működése a valóságban

A transzgenerációs minták nem múzeumban élnek. Ott vannak bennünk, amikor:

• nem értesz egyet azzal, amit csinálsz – mégis megcsinálod
• félsz valamitől, amire nincs valódi okod a saját életedben
• kapcsolatban olyan mintát ismételsz, amit utálsz magadban – és nem tudod abbahagyni
• a gyermekeid olyasmit képviselnek, amit te is hoztál és nem tudod honnan ered
• egy élethelyzeted véletlenszerűen pontosan ugyanolyan, mint valamelyik ősödé volt

Ezek nem véletlenek. Ezek minták. És a minták – ha felismered őket – feloldhatók.

Nem az a kérdés, hogy mi történt az őseid életében – hanem hogy mit éltetsz magadban tovább

40 éves önismereti munkám és a sorselemzés tapasztalata azt mutatja: a érdemes a családfát feltárni ahhoz, hogy elkezdjen változni az életed. Megéri.

Elég egy pillanat, amikor azt mondod: Ez a félelem nem az enyém. Ez valaki másé – aki már nincs itt, de én hordoztam helyette. Visszaadni, ami hozzá tartozik, megérteni, hogy ez az ő sorsának a feladta.

Mert attól a pillanattól kezdve nem „zsigeri mintából” reagálsz. Hanem végre szabad akaratodból tudatosan döntesz.

Ez a különbség a vak lojalitás és a szabad szeretet között. Az egyik az ősök fájdalmát cipeli tovább. A másik a saját életed felé fordul. Van lehetőséged feloldani a fájdalmas múlt lenyomatait.

Honnan tudod, melyik transzgenerációs minta él benned?

Sokszor a transzgenerációs mintáink egy mélyebb túlélési stratégián keresztül mutatkoznak meg. Én azt nevezem maszknak – az erős nő arcának, amit nagyon korán felvettünk, mert kellett. Ezek nem minden esetben transzgenerációs minták, de sokszor a család több életen keresztül rontja az utódok életminőségét persze akaratlanul öntudatlanul.

 Amivel az a gond, hogy pont te, azt hiszed te veled van a baj, magadat bántod, bírálod.

Van, hogy mindent tökéletesen csinálsz, mindenki helyett helytállsz – mert gyerekként csak így kaptál figyelmet.

Van, hogy mindenkit megmentenél – mert megtanultad, hogy csak akkor szeretnek, ha hasznos vagy.

Van, hogy irányítasz, mert a káoszban kontrollal véded magad.

Van, hogy harcolsz – mindenki helyett, magadtól kifosztva.

Van, hogy láthatatlanná válsz, hogy már ne bánthasson senki.

Van, hogy nem tudsz segítséget kérni, sem elfogadni.

Hogyan gyógyítjuk a hibás párkapcsolati mintát?

Sok magányos, egyedüllétet megélt nő sorsa oldódik az életem átalakulásán és önismereti mentorálásomon keresztül.

Az, hogy a nagymamám leányanya lett, az apái nagymamám korán elvált, és egyedül magára maradva halt meg – súlyos transzgenerációs örökség volt nekem is. Az, hogy anyukámnak négy házassága volt, és négy veszteséget élt át, az nagyon erős nyomot hagyott az én életemben is.

A sok költözés, az újabb és újabb párkapcsolatok, a próbálkozások, a harcok, a veszekedések, az állandó bizonytalanság, az elutasítás mind-mind megjelent a saját életemben.

Mind kisebbrendűségi érzéssel és félelemmel járt, hogy én nem vagyok elég jó, nem vagyok elég értékes, nem vagyok elég szerethető, nem vagyok elég tanult – és ez túlkompenzáláshoz vezetett, amiben mindig pórul jártam, mindig a vesztes oldalra kerültem. Mindig azt éreztem: még mindig nem tudok eléget, nem vagyok olyan értékes, mint akinek rendezett családi háttere volt. Mindenkit magam fölé helyeztem. De titokban azt reméltem, azzal, hogy „szolgálom őket” majd elismernek. Illúzió volt.

Nem volt gyermekszobám, mindenhol és sehol éltem – az utca nevelt…Jó másolható mintám nem volt. így nálam is megjelentek a párkapcsolati kudarcok. Sokáig nem tudtam az ördögi körből kilépni. Addig nem, míg el nem jutottam a saját gyökereim megtisztításához. Hosszú fájdalmas szembenézések önismeret, sok tanulás: ki vagyok e belső és külső harcaim nélkül!?

Mélyre kellett ásni, de megérte! El is érkezett a változás.

Míg nem eljött egy olyan helyzet, amit minden szinten zsigerileg el akartam utasítani, hiszen úgy éreztem, még mindig nem vagyok elég ehhez a kapcsolathoz. Úgy éreztem, számtalan tabu és elutasításom kapcsolódik ahhoz az emberhez, hogy én így nem élhetek, én ilyen embert nem választhatok. NEM ÉRDEMLEM MEG!

És megtörtént a csoda, ami máig is egy tanítás a számomra, hogy sokszor minden elutasítás ellenére valaki újra és újra hosszú évtizedeken keresztül kivárja azt, hogy végre elérkezhessek oda – hogy nem a múlt terheltségéből választok, hanem a jelen feloldott szabadságából.

Tudatosan nézzek szembe mindazzal a félelemmel, hogy nem voltam választható – hogy ezt a drága nagymamám is érezte? Anyukám is e miatt szenvedett. Igen. De itt és most, ez gyógyul bennem. Értük is MAGAMÉRT is… a gyermekeimért is.

Transzformálhatom mindazt a fájdalmat és félelmet, amik a meneküléshez és az elutasításhoz vezettek, és képes vagyok igent mondani arra, ami valójában jó nekem. Elhiszem azt, amire legbelül a legjobban vágyom… a szeretet biztonságos befogadására.

Ezek az örökölt minták. Ezek örökölt védelmi mechanizmusok. Késztetnek az önismereti munkára. Az első lépés, hogy felismerd: melyik a tied. Feloldható bármelyik viselkedés, ha ráébredsz, máshogy könnyebb, jobb lehet. Szeretettel kísérlek ezen a sok útvesztővel tarkított felszabadító úton.

Mi van épp most veled, hol tartasz most?

A Belső Iránytű kvíz 2 perc alatt megmutatja, most hol állsz – és kapszeszközt, hogy letedd.

→ Töltsd ki a Belső Iránytű kvízt

Milyen családi mintákat kaptál,

és mi az, amit már nem kell tovább vinned

Ma már tudom: az álmaim nem az én félelmemről szóltak. A vágyam a nyolc gyermekre nem az én hiányomról. A gyógynövények szeretete nem véletlenül lett az enyém. A tanulás iránti szomjúságom nem csak az én ambícióm. Mindez egy tökéletes rend része!

Mindez az őseim visszhangja volt. Meghallottam. Teljesítettem, amennyit tudtam. És egy ponton azt mondtam:

Eleget tettem érettetek. Letehetem. Most már a saját életemé vagyok.

Ez az, amire te is eljuthatsz. Nem a múlt megtagadásával. Hanem azzal, hogy ráeszmélsz: mi az, ami valóban a tied – és mi az, amit csak hordozol.

A felismerés maga a szabadulás első mozdulata.