Sai Baba közelében lenni önmagában is ajándék.

Magas energiaszint, tiszta belső hallás, érzékelés. Csodás energia.

Úgy tudnám megfogalmazni, önmagad legjobb verzióját tapasztalod, amikor az ő asramjában vagy. Élmény volt minden ott töltött nap!

Számomra mégis legértékesebbek azok a tapasztalások voltak, amik személyesen nekem szóltak, abból volt bőven, és rám is fért!

Egy ilyen esetet mesélek el: Naponta, két naponta elballagtunk a helyi kis boltba, ahol élelmiszert, egyebeket lehetett vásárolni.

Mivel én nagyon édes szájú vagyok a mellette lévő kis bódéban minden nap megkívántam az ott készített süteményeket. Mivel rettenetes nagy sorok voltak, nem volt türelmem és időm kivárni, de készültem, hogy egyik nap majd csak sikerül egy jobb pillanatot elcsípni, amikor kevesebben lesznek.

A boltokhoz a legrövidebb út az indiai barakkok közt vitt el, ott a sima földön egy lepedőn aludtak az indiai emberek, épp csak tető volt felettük. Nem volt jó látvány, pláne, hogy mi európaiak, saját fürdőszobás szobákban lakhattunk.

Végre eljött a nagy pillanat, egyik napon amikor arra mentem, egy alig pár emberes sorba beálltam, és örömmel vettem három nagy kocka piskótát. A szerzeményem elfogyasztását, apránként terveztem, hogy egy egy étkezés után szépen elnasizom. Hiszen megérdemlem!

Amikor a szobánk felé mentem, meglepődve látom, hogy az úton, egy kéregető koldus tartja a kezét felém…/ tudni kell az asramban tilos! Sai Baba azt mondja, ne támogassuk a koldulást, más módon segítsünk! Az étel nem idetartozik persze! / én viszont arra a gondolatra, hogy a nehezen megszerzett sütimből adjak?…..egyáltalán nem tudtam rászánni magam. Szívemet megkeményítettem, számtalan érvet felhozva, hogy miért ragaszkodom, a 3 nagy termetű sütihez, és elmentem az éhes ember mellet. Rossz érzés volt, hogy valaki olyat kér tőlem, amit magam örömére akartam elfogyasztani, rossz volt, hogy hideggé tettem magam, és rossz volt a lelkiismeretem, mert tudtam, irigy, önző módon viselkedtem egy olyan emberrel, aki sovány, éhezik, és nincs neki.

Mire a szobánkba érkeztem, szobatársam Évi mondta, azonnal induljunk, mert a csoportunk már útra kelt. Összekaptam magam, és futottunk a darsanra imádkozni, istent látni, tisztelni. Mekkora álszentség, micsoda önbecsapás, azt hinni, isten csak a templomban van jelen! Minden pillanatban lát tud rólunk. Akor is amikor fukar voltam, akkor is amikor a figyelmére áhítozom a templomban! Este hazafelé, már előre örültem, hogy mikor haza érünk, vacsi után gondoltam, elfogyasztom az első sütit. Nagy örömmel láttam neki…már előre éreztem az ízét, az illatát…de ahogy kibontottam, és beleharaptam, bizony keserű volt az örömöm…a sütemények mind megromlottak!!! Azonnal tudtam, miért nem ehettem egy falatot sem!

Ez volt a legigazabb tanítás a javából! Tudtam egész nap, hogy helytelenül cselekedtem, de az, hogy egy falat sem jutott nekem, emlékeztetett engem,  nem voltam képes a sokat megosztani egy valóban rászorulóval! Nem az a jószívű aki akkor és azt ad a másiknak, amit akar, az a nagy dolog, amikor a számunkra legkedvesebbről is le tudunk mondani más javára!

Azóta is igyekszem észben tartani, hogy a van az jó dolog, de megosztani a javaimat még jobb!

Jó pár évre rá, eljutottam oda, hogy a saját tanyámon, sok valóban éhes szájat etethettem, úgy, hogy ezek a gyerekek, felnőttek és mi is valóban megosztoztunk mindenen, ami kevesünk jutott. Boldog voltam, hogy mások gyerekeit is etethetem, még azon az áron is, hogy a legkisebb is fiam, bizony kevesebbet kapott, de ő soha egyetlen szóval sem méltatlankodott e miatt.

Akkorra megérett bennem a lecke, elfelejteni soha nem is fogom!

Mindenem ami van, azért van, hogy a teremtő gondoskodását megtapasztalhassam, ha önző, vagyok, akkor úgy érzek belül, hogy kevesem van, s félek, hogy nekem nem lesz elég. Pedig fordítva történnek a dolgok, minél többet, minél jobb szívvel adunk, annál gazdagabbak leszünk!