Igaz történet:

A kis Vadóc nagyon nagy szeretetet igénnyel érkezett a világba, de már az érkezéséhez is kudarc kapcsolódott…fiút vártak…ő meg hát lány lett…

Az anyja szégyent érzett, hogy nem tudott fiút szülni, mindent megpróbált, hogy e hibát jóvá tegye, „jó feleségként igyekezett”, főzött, takarított, dolgozott, ellátta a férjét, de ebben a nagy igyekezetben nem vette észre, hogy teljesen más vágyakat, igényeket táplának mind kettő is és a férje is. Az ő férje azt szerette volna, ha valaki vele törődik, vele tölti az idejét, valaki pótolja azt a figyelmet, amit kisfiúként nem kapott meg mindezek mellett végtelen teret enged a fiúnak.

Az anya a saját életének értelmét maga sem tudta megélni, örökbefogadottságán annak gyászán, hogy anyja lemondott róla, rideg nevelőszülőkhöz került, apjáról nem is tudott, alapvetően kiforgatta az élet jóságos, biztonságos valóságának hitéből. Hamarosan a „boldog család idill szertefoszlott” talán sosem volt… A férj sorra csalta, maradozott ki, veszekedések, verekedések féltékenység, külső belső háborúk után hamarosan bekövetkezett, az elkerülhetetlen vég….. a válás…

Talán el sem kell mondani, hogy e közben a kisbaba igényeinek érzéseinek figyelembevétele, törődés róla mennyire háttérbe szorult, mennyire csak a valahanyadik szükségszerű feladattá silányodott …

A válás traumája nem csak a szülőknek, a gyermeknek is nagy megrázkódtatás, az, hogy sem figyelmet, sem törődést, sem biztonságot nem élhet át, hogy a szülei feszültségében kell felnőnie, hogy nincs egyetlen rendben lévő biztonságot nyújtó ember körülötte, nagyon megviseli, és magányossá teszi. Persze azt hiszi, az ő hibája, hogy nincs béke, szeretet, hiszen fiút vártak…önmagára veszi a felelősséget, hogy ezt a helyzetet kijavítsa. Ami lehetetlen vállalkozás, hisz nem az ő hibája… és nem is kell, hogy más legyen, mint ami…egy szeretni való kislány Minden nap, megpróbál nagyon megértő, türelmes jó kislány lenni, persze rengeteget betegeskedik, éjszakánként bepisil és valójában minden nap szégyenli magát. Mindazért felelősséget vállal, ami nem is az ő hibája.

A szülők persze labilisak, új partner keresések, házasságok, válások, sokasága, és a gyermek ide oda hurcolása, jellemzi az első 9 évet. Ki az, aki így tud iskolában jól teljesíteni, ki az, aki folyamatosan hibáztatva, büntetve van ezért? A szülők, az új partnerek, a mostohák? Mindegyiknek számtalan problémája és negatív érzelme lecsapódik a kis árván…Mert valójába árva…sem apja, sem anyja nincs, aki szeretettel biztonsággal megajándékozná…

Ő a túlélése érdekében egyre csak igyekszik a kis fejét a felszínen tartani, ekkor már asztmás, az életéért levegőért, küzd, már csak a remény tartja, hogy egyszer, a szülei, újra egymásra találnak, és ő végre otthonra lel.

Ez az álom, hogy neki otthona családja szeretetteli élete lehet lesz a fő álma, célja, megfogadja, ő mindent máshogy, jól csinál majd, ha egyszer….

Ekkorra már az alap bevésődések, a minták, mélyen beíródtak a kislány lelkébe. A nő bántalmazva, cserbenhagyva, a szeretett férfi a távolban, elérhetetlenül másé…

Csoda, hogy minden más, ami az életben szép, értékes, izgalmas lehet, az nem fontos, nem is látható a számára?

„Ahogy az iskolát abbahagyja, azonnal megindul a megfelelő partner bevonzása…akivel megalapítják a tökéletes családot…és sok boldog gyermekkel körülvéve, végre boldog lesz…”

Sikerülhet ez? Képes lesz egészséges partnert bevonzani? Tudja majd, hogy hogy kell viselkedni? Hogyan lehet megélni a valódi intimitást?

Vagy csak egy álomképet akar összerakni, és közben nem is veszi észre, hogy a partnerek, akikkel próbálkozik, ugyan úgy vergődnek, és fuldokolnak a saját félelmeikben, a szorításban, az elvárásban, és képtelenek beteljesíteni az ideát….

A megerőltető hajsza a vágyott boldog család elérésére, sok hiány bepótlására, lehetetlen küzdelem, de ha elég erősen akarja, akkor sikerülni fog!!! A gyermekek megérkezése nagy öröm, és nagy felelősség, de ez az egyszemélyes heroikus küzdelem, hogy jó feleség, jó szerető jó anya, jó munkatárs legyen. Folyamatos erőfeszítés, hogy belül az öldöklő űrt betölthesse, kívülről egy hősies nagyon szép kép lehet. Belülről egy gyötrő túlélésért folytatott elkeseredett küzdelem.

Senkit ne tévesszen meg a látszat, mint amikor egy süni kívül szúr ugyan de a belül egy nagyon érzékeny lény védi foggal körömmel mindazt, ami még neki megmaradt…az életét, az illúzióit.

Legbelül egy kislány áldozata, ami a saját valódi életéről mit sem tudás, a valódi igényeiről folyamatos lemondás, a valódi érzéseiről elfeledkezés keretezi. Ő soha nem pihen, Ő nem lehet fáradt, neki mindig tökéletesen teljesíteni kell. Persze honnan tudná, hogy ez lehetetlen, az ideák világában minden lehetséges! Kötődni szeretne, végre valakihez, társhoz, gyerekekhez, de pont önmagától van távol, így mások igényeit sem láthatja tisztán, csak egy képet próbál hajszolni, milyen lehet az ideális kapcsolat.

Saját magának sem így másnak sem vallhatja be az igazságot, hogy mennyire egyedül érzi magát, mennyire csalódott, magányos. Kontroll, kontroll hátán, pótcselekvések sorozata, erőszak, minden és mindenki felett, hogy az igazság ki ne derülhessen. Valójában egy félelmetes világban él, és ő aki kívül határozott, mindent megold, belül retteg, hogy mikor ki fogja bántalmazni, ki fogja cserbenhagyni.

Mi az, amit valójában érez? Félelem, hogy nem szerethető, hogy elhagyják, hogy becsapják, hogy nem szeretik. És igen ez meg is történik vele. Az ő partnerei érzik ezt a belső kínt, ezt a félelmet, és erre reagálva megteremtik számára újra és újra a családi traumás múlt felidézését…mintáit.

Akár mennyire igyekszik önmagáról lemondva, megfelelni másoknak, annál inkább kapja a visszajelzést az élettől, hogy nem jó irányba halad. Annál nagyobb kudarcok, pofonok igyekeznek ébreszteni, hogy tévúton jár. De ő még mindig hiszi, hogy rendbe tudja tenni, jóvá tudja tenni, össze tudja tartani a saját maga által kreált világot. Persze a dolgok rendre kicsúsznak a keze közül, kisebb nagyobb katarzisok következnek, kimerül, elfárad, de ezt még nem meri bevallani sem…neki az a hiedelme, hogy ha elég erős, ha eléggé kitartó, akkor egyszer csak bekövetkezik a csoda…..

Valójában pont fordítva, ha képes lesz beismerni, hogy vágyai megvalósítása helyett, valós gyógyulási folyamatnak kell elkövetkezni, hogy a feszültség helyett jobb az elernyedést, a hagyást, a megengedést választani, hogy az erő nem csak az erőszakban, de a gyengéd elfogadásban is jelen van, sőt ott van csak igazán. Akkor lehet, hogy képes lesz beismerni, hogy végtelenül elfáradt, és meg szeretne pihenni.

Tanuló feladata: gyengédnek, elfogadónak, szeretettelinek, kedvesnek, türelmesnek lenni önmagával. Lemondani a hiányok pótlásának késztetéséről. Valós örömforrásokkal töltődni. Meglelni önmaga születésének üzenetét, értelmét.

Az élet nagy játékos…megadja, amit kérünk, de azt is megmutatja, hogy mit nem hiszünk el legbelül.

Aki folyamatosan megfeszíti magát, az törik, szakad….a belső elnyomott fájdalom, külső testi fájdalmak ként tanítanak.

A pótcselekvések ideig óráig fájdalmat csillapítanak, de gyógyító erővel nem hatnak. Mindenkiben el kell jönnie annak az időpontnak, amikor leteszi a késztetést, hogy valami olyat tartson fenn, ami nincs, nem volt, és már nem is lesz…

E helyett megtalálhatja az élet apró valódi örömeit, minden pillanatban, amiért hálás lehet.
A folyamatos stressz, megfelni vágyás, betegség!! Tudatosan, szeretettel, kell kezelni. Keresni kell az életben olyan társakat, akik képesek tovább segíteni ezt a születési-felnövési folyamatot, ami egy felnőtt ember szembenézése és elfogadása a valósággal, és a belső gyermek gyógyulásának lehetőségét támogatják, segítik.

A valóság, hogy bár minden jogunk meg van a szeretetre, mégsem kaptuk meg. Bár szükségünk lett volna rá, magunknak megtanulhatjuk megadni mindazt. A hiányzó űr ott marad. Engedjük el a kegyetlenséget, az önbántalmazást, a múlt sérelmeinek dédelgetését, és ez általi önigazolást.

Mert a szeretet valójában értő figyelem…figyelem, hogy mi vagyok, mire vágyom, mit bírok el. Amikor ez a szeretet felduzzad és magunkkal már képesek vagyunk jól bánni, akkor jöhet el számunkra a megváltás. Akkor tudunk másokra is értő szeretettel figyelni, megad másoknak azt a törődést, amit igényel.

Fontos észbe vésni, hogy a legfontosabb, nem a mások igényének a kielégítése, hanem, saját érzéseinkkel mindig legyünk összhangban. Tudatosan engedjük útjára a fájdalmat, ne kapaszkodjunk bele a drámába, ami a születésünk után kialakult. Inkább írjunk egy új szép darabot!

És igen itt említeném meg az erősebbik nem szerepét, most sok nő vergődik ebben az áldatlan állapotban. Sokan vesztettük el a nőiességhez vezető úton magunkat. És igen, ha még nem is tudjuk kimondani, de nagy szükségünk van egy megtartó erőre, egy segítő karra, egy olyan szemre, aki átlát rajtunk, és nem veszi fel a kesztyűt, hanem gyengédséggel, bizalommal támogat ezen a nehéz belső úton. Kitárja felénk szívét karját, és finoman visszaterel minket amikor megint megpróbálunk letérni a saját utunkról. A nehézség abban rejlik, hogy a férfiak is ugyan ilyen válságokon mennek keresztül, csak épp fordítva.

Talán pont ezért lettek a férfiak most érzelmesebbek, hogy nekünk tükröt mutassanak. Azzal, hogy felvállalják a női energiákat, hogy lelkiségüket megmutatják, bizonyítják a leginkább, hogy mi az ő részeik vagyunk és ők a mi részeink, és a mi változásunk hat rájuk. Az övéké meg ébreszthet minket.

A nő és a férfi nem ellenségek, hanem ellen pólusai egymásnak. Az egység a mi két oldalunk által valósul meg. Ha mi férfiasodunk, akkor a férfiak nőiesednek. Mert az 1+1 az mindig 2 !! de két ember együtt mégis többé válik, mert megjelenhet a Mi együtt:) 

Társak vagyunk a teremtésben, egymás nélkülözhetetlen részei, egy más nélkül mit sem érünk.

A női erő nem árthat a férfinak. Mint ahogy a férfierő megtartja asszonyát, a nő táplálja az urát! A női szerep egy csodás, de nehéz feladat ehhez kaptuk az erőnk! Nekünk lehetetlen jó, erős férfinak lenni, ahogy a férfiból sem válhat jó nő…

Eltévedtünk az utunkon, nem baj, ha tanultunk belőle, és a tanulság, önmagunk szeretetén keresztül tanuljuk meg szeretni, akit az ég nekünk szánt, azt szeressük mindhalálig!

Belső gyermekünket öleljük magunkhoz, hogy ez által új erőre tegyünk szert. így gyógyulnak meg gyermekeink is, látva, szüleik gyógyulását, példáját. Mert mindezt a folyamatot nem csak magunkért, nem csak egy egészséges párkapcsolatért, hanem gyermekinkért, a jövő generációkért is át kell jutnunk.

Eddig a „veszélyes külvilág” ellen harcoltunk, most valami jóért, önmagunkért és a világ jobbá tételéért használhatjuk megszerzett belsőerőnket.

Amikor együttérzéssel, fordulunk a másik védelmi cselekvéséhez, nem vesszük magunkra és csak a mögötte lévő félelmekkel küzdő gyermeket látjuk, akkor végre megszűnik a harc a nemek között. És a béke, szeretet megjelenik a párkapcsolatban, és gyermekeink világában.