Az indulás olyan gyorsan jött el, igyekeztem mindenre felkészülni, de az ugye lehetetlen, így azzal a hittel készülődtem, hogy ha „isten terve” az volt menjek, akkor

gondoskodik is a hátrahagyottakról, természetesen, volt A, B, C, terv is …:)

Nehezen készültem…de eljött az utolsó este…amikor a nagyszülők, úgymond átvették a parancsnokságot! És hajnalban elindultam a nagy útra. Sok feszültség, sok

reménnyel telve ültem fel a gépre, és bizony aggódtam azért az otthonhagyottakért.

Az várakozás hosszú volt, így összeismerkedtünk egy kedves hölggel Évával, és későb utitársak, majd szobatársak is lettünk.

Ő sem ismerte a csoportot, akikkel utaztunk, én sem, de mi hamar barátságot kötöttünk.

Az első csoda a Sry Lankai repülőn ért. Az utaskisérők, helyiek voltak, én ilyen meseszép nőket,még nem láttam! Nem feltétlen az arcukra, az energiáikra, gondolok.

A puha, lágy női energia, a kedvesség, ragyogóvá tette őket. A legszebb modellek is csak torz bábuk ezekhez az angyalokhoz képest!

Végre megérkeztünk a reptérre, gondoltam, átöltözöm, a reptéri mosdóban…Jézusom! Ami ott fogadott,

az már nem európai, én ezt nem tudom, nem akarom, haza akarok menni!

Ha tehettem volna ott visszafordulok, de közös vízumunk volt, így maradtam a fenekemen:)

Aztán beszállítottak minket egy buszba, az út további részét ezzel utaztuk Puttapariba, Sai Baba szálláshelyére, az Asramba…

Az ami az út mentén látszott, jaj édes istenem…erre nem voltam felkészülve, emberek gyalogoltak az út szélén, sokan, látszott rajtuk hogy bizony nagyon nehéz

körülmények közt élnek, ki voltam borulva, néztem, és egyszerűen el voltam borzadva, hogyan, milyen körülmények közt élnek…haza akarok menni!!!

Segítség!!

Az úton megálltunk pihenőzni, az utitársaim, közt néhányan fényképezkedtek, nyuszit simogattak, banánnal etették, én meg borzadva figyeltem az éhes

gyerekeket a túloldalon, a sovány asszonyokat, az éhező tekintetek látványa, társaim érzéketlensége teljesen felbőszített. Szerencsére tovább indultunk a céluk felé,

így picit tudtam, gondolkodni, volt időm emészteni a dolgokat.

Megérkeztünk, az asram védett, szinpompás rendezett falai közé. Mindenki megkapta végtelenül egyszerű vaságyas, ám tökéletes konfortos wc, tusolós szobáját.

mondták, hogy legyünk készek 3 ra, mert megyünk darsanra…Hogy hogy nem…valahogy a 100 fős magyar csoporttól valahogy leszakadtam, ezt tudni kell, hogy az

asramon belül kb. 25000 ember van, azaz igen nagy tömeg…én meg ugye nem ismertem a szokásokat, a helyet, ez gyorsan megtörtént, így csak egyet tehettem,

hagytam, hogy arra menjek, amerre a többiek, azt csináltam, amit a többiek, minden náció volt az asramban, így cseppet sem voltam feltűnő.

Durrogtam, is magamban, milyen szervezés, milyen helyzet, de hagytam had sodorjon az ár!

Végig ültem álltam a sort, mely kapukhoz vezetett, melyekkel a „templom” területe le volt zárva. Elmém fel alá dübörgött, minek is jöttem, elkeveredtem, milyen

körülmények vannak itt, stb….

végre kinyíltak a kapuk, és hosszú órás várakozás után kezdtek beengedni. A Sevák /biztonságért felelős tisztség/ intézték, ki milyen rendben, hova üljön. Rám nézett

az egyikük, és intett ide üljek le!

Ma már tudom, mekkora áldás volt!

Akkor azt gondoltam, na ide ültettek, innen semmit sem látok, semmit sem hallok!

Amikor mindenki elfoglalta a helyét, egyszer csak egy hozzám közeli kaput kinyitottak, és istenem, ott lépegetett be egy pici alacsony órási hajkoronát viselő emberke.

A háta mögött lévő nap átvilágított a haján, kirajzolva koponyáját…elég bizarr látvány volt. És az elmém : „Ez volna Sai Baba??? Hogy néz ki? Ezért jöttem, ezért

várakoztam? „

És ő jött egyre közelebb, 25 ezer ember figyelte apró lépteit, és amikor mellém ért, rámnézett, bele a szemembe.

Tudtam, mindent tud rólam, tudja mit gondoltam idejövet, tudja, miket gondoltam az előbb, tudja ki vagyok, mintha egy mély kútba estünk volna együtt, és életeken

keresztül néznénk az életeim….mintha ezer éves fájdalom szakadt volna fel, mert mindez közben, éreztem, így ahogy vagyok, ílyen gyarlón, elmeháborodottan, is

mérhetetelenül SZERET!!!

A darsant végig bőgtem magamban…nem volt szükségem látványra, fordításra, a szívem összekapcsolódott vele végérvényesen, és nekem csak az a dolgom, hogy

elengedjem azt a félelmet, hogy „nem vagyok szerethető”!

Azóta is hálás vagyok az életnek, hogy részese lehettem az ő kiáradó szeretetének !

Azóta is igyekszem viszonozni, továbbítani az üzenetet, „szeress mindenkit, szolgálj mindenkit”!