Amikor azt hiszed látsz engem, valójában csak a héjamat látod, ami megvéd, ami óv engem a törékenyt..

Néha olyan érzés, mintha a világ legnehezebb páncélját viselném. Kemény, erős, védelmező – de belül tele van sebesüléssel.

Már olyan régóta hordom, ezt a kemény külsőt, lassan magam is elhiszem, hogy ilyen vagyok. Bármennyire próbálom, félek, hogy már nem is tudom, milyen lenne levenni.

Hiszen mindig is ezt várták tőlem: hogy tartsak össze mindent, hogy álljak helyt, mutassam meg, hogy ne mutassam a gyengeséget.

De mostanában egyre többször érzem, hogy ez a páncél nem véd, hanem elzár. Bezár engem saját magam börtönébe. Távol tart másoktól, és távol tart attól a nőtől is, aki belül vagyok.

Nem tudom, hogy ki is az a nő. Nem tudom, hogy mire vágyik, hogy mitől lenne boldog. Csak azt tudom, hogy fáj. Fáj a magány, amit ez a keménység hozott magával. Fáj, hogy senki nem kérdezi, mi van mögötte, és talán én magam sem merem igazán meglátni.

Szeretnék más lenni. Szeretnék megengedni magamnak, hogy gyenge legyek, hogy sebezhető legyek, hogy ne mindig nekem kelljen mindent megoldani. Szeretnék kapcsolódni másokkal, igazán, mélyen, őszintén – de hogyan lehet ez, ha évek óta csak azt mutatom, hogy nincs szükségem senkire?

A keménységem megóvott, de magányossá is tett.

Megtanított túlélni, de elfelejtetett élni.

És most itt állok, ebben a páncélban, és csak remélem, hogy lesz valaki, aki észreveszi, hogy belül valójában fázom.

Hogy nem akarok többé erős lenni. Hogy szeretnék végre megpihenni, szeretném végre megélni, milyen az, ha valakihez tartozhatok, és nem kell mindig csak küzdenem.

Néha csak arra vágyom, hogy legyen valaki, akinek az erős vállán kisírhatnám a bánatom! Egy férfi, aki nem futamodik meg, aki nem ijed meg attól, hogy én is ember vagyok, és néha elfáradok. Aki nem próbálna megjavítani vagy megoldani helyettem mindent, csak egyszerűen ott lenne. Egy biztos pont, ahol megpihenhetek! Akit én is védtelenül is ölelhetek!

Annyira szeretnék végre megállni, letenni ezt a terhet, és elfogadni a félelmeimet, a bizonytalanságaimat.

Nem küzdeni ellenük, hanem elfogadni, hogy ezek is én vagyok. Mert talán éppen ebben a sebezhetőségben rejlik az igazi erő.

De egyedül nehéz. Egyedül mindig az jut eszembe, hogy tovább kell mennem, hogy nem engedhetem el magam. Mi lenne, ha egyszer tényleg hagynám, hogy valaki lássa az igazi énemet? Ha a nap közepén mernék pihenni és nem csinálni semmit!? Ha hagynám, hogy a keménység helyett megjelenjen a gyengédség is!?

Csak egy pillanatot szeretnék, amikor nem kell semminek megfelelnem. Csak lenni. Ölelést kapni, nem kérdéseket, nem tanácsokat. Egy vállat, amire ráhajolhatnék és végre letehetnék leplezetlen önmagam!

De talán az első lépés az, hogy ezt én is észrevegyem. Hogy megkérdezzem magamtól: ki vagyok én a védelmeim nélkül? És mit tennék, ha végre elhinném, hogy lehetek gyenge is – és ettől nem leszek kevesebb?

Sőt biztos lehetnék benne hogy már nem árthatnak nekem!