Amikor anyám hasában beszélni kezdett hozzám és Sanyikámnak nevezett, már akkor sejtettem, hogy ebből még gond lesz. Minden esetre tudtam, nagyon várnak, gondoltam majd csak elsimítjuk azt a pici tényt, hogy én kislányként jövök a világra. Amikor édesanyám világra hozott ő is megijedt, hogy hiányzik rólam az, ami fiúvá tenne. Még jobban aggódott, hogy ezt hogyan mondja el apámnak. Így megtáviratozta, hogy megszületett a „gyerek”. És bizony, az én neveim: a gyerek, a fiam lett évtizedekre.

Én nagyon szerettem őt, akartam, hogy elégedett legyen velem és elismerjen. Reméltem kijavíthatom a „hibát”. Igyekeztem felhívni magamra a figyelmét, állandóan bizonyítani akartam, hogy érdemes vagyok a szeretetére. Büszkén sétáltam a vizes pohárral, hogy lássa én már menet közben is tudok inni. Ő kiabált: – Állj meg! Na ugye, figyel rám! És hupsz, már estem is, repült a pohár és a pofon. Na nem gond, majd legközelebb még ügyesebb leszek.

Tudtam sokat veszekszenek. Biztos voltam benne, hogy én vagyok a hibás. Igyekeztem nagyon jó lenni, és eljött egy vészteljes nap, amikor csöndes lett a ház, némák a falak és efolytott érzések mögül, anyám azt mondta sírva:– Költözünk! Csak mi ketten, el kell menjünk. Apám hallgatott, szótlanul nézett ki az ablakon. Futottam hozzá, a lábát, pici karjaimmal átöleltem, és csak kérleltem:
– Apa ne engedd, hogy elvigyenek! Veled akarok itt maradni! Ő csak némán nézett, egy hangot nem tudott szólni. Ma már azt gondolom, belül zokogott.

Ez volt az otthonom, itt voltam biztonságban. A 3 éves kisgyermek kívánsága mit sem számít, ha a felnőttek világában valami elromlik. Így betuszkoltak egy autóba, és elvitt anyám egy szűkös sötét ablaktalan helységbe, sírva mondta: -Mostantól ez lesz az otthonunk. És rám borult a csúf, felnőtt világ, idegenek vettek körül, jöttek, mentek, vittek, leraktak, otthagytak, elhoztak, furcsák voltak, ittak, veszekedtek, bántották egymást, bántottak engem. Valahogy mindent túléltem.

Aztán egy napon oly ritkák voltak a találkozásaink. Apám eljött hozzám és elvitt magával. Azt mondta mostantól itt élünk, ezzel az idegen nővel. És együtt leszünk. Akkor jó, végre! Majd csak rá figyelek. Az idegen persze kedvesnek tűnt. Mi baj lehet? Végre játszunk, beszélgetünk. Sajnos nem ez lett belőle. Vártam napokon keresztül, nem jött, nem láttam. Az idegen azt mondta, volt itthon, csak már elment.  Hát vártam tovább, néha tényleg ott volt, tényleg vele lehettem. Vagy láttam, ahogy alszik aztán megint sokáig kellett várnom. A nő kedvessége is lassan megkopott, lehet ő is hiába várt.

Aztán egy napon mondták, kistestvérem lesz. Én nem tudtam az mit jelent, de nagyon örültem, hogy lesz végre valamim. Mire a kis pici síró masina megérkezett, egyre romlottak a dolgok. Senki nem törődött velem. Nagyon magányos voltam. Néha anyámhoz elmentem akkor kérleltem tartson magánál, ne engedjen vissza! Azt mondta nem lehet! Nem akartam abba a „börtönbe” visszamenni. De visszavittek. A kicsit nagyon szerettem, de fájt, látnom, hogy azokon a napokon, amikor apám megjött, milyen elolvadva nézte őt. Tőlem megkérdezte,hogy tanulok. Az arcán büszkeség ragyogott ahogy a kis Sanyikára nézett.
– Rám miért nem így néz soha?

Aztán megint eljött egy nap, és apám kézen fogott. Újabb idegen helyre vitt. Az előző helyen alig ettünk, itt terített asztal, emberek, figyeltek, árgus szemekkel. De amit elém raktak azt bizony nem tudtam megenni, valahogy nem ízlett. Apám szigorúan nézett rám, tudtam, haragszik. Öklendezve nyeltem a falatokat. Pokoli volt, aztán megint költöztünk, új idegenek és új hely. Csak a helyszín változott meg a személyek. Apám bizony itt is alig tudott velem foglalkozni. Így továbbra is nagyon nehéz volt minden napom. Lassan felcseperedtem, kinőttem a szigorú követelmények idejéből de még mindig rabnak éreztem magam. A remény, hogy apu elismer, dicsér, gyengéd szeretettel bánik velem, lassan oszlott el. Figyelmem a külvilág kezdte lefoglalni. És persze a fiúk.

Nem volt szerencsém-e téren. Szépnek mondtak, de a fiúk valahogy inkább másokat választottak. Ettől persze sokat szenvedtem. Akkor még nem tudtam, hogy épp ez az amit magamban hordozok. A minta, hogy elérhetetlen a számomra kedves férfi.  Vagy ha megkapom, valamiért mindig odébb áll. Mindben az apámmal való viszonyom tükröződött. És a magamról alkotott kép, hogy nem vagyok fontos. Hosszú évek csalódásai késztettek az önmagam gyógyítása felé. Egy napon, amikor egy remek, ám fájdalmas tartalmú könyvben a saját elhagyatott sorsomra ismertem, elfogott egy érzés amit fel sem tételeztem. Mérhetetlen harag, a szüleim gondatlansága miatt.

Okoltam őket, de most először apámat is! Ez idáig, anyám volt a „bűnös” a válásukért, és apu az áldozat. Most kiegyenlítődött a haragom iránya. És mind kettejüket okoltam nehéz sorsomért. Pedig amikor tehette apu, anyu is jött, segített a bajok idején, adták, amit tudtak. A gond azzal volt, hogy én másra vágytam tőlük. Azt a mást egyikük sem tudta megadni. Annyit észleltem a kínjaim közül, hogy gondterhelt amikor egy-egy válásom látja. Majd megkönnyebbül, amikor új reménybeli partneremmel találkozik. Nem értettem miért olyan elfogadó és kedves velük. Velem miért nem? Mára tudom, akkor bízott abban, hogy az életem helyére kerül, és nem kell látnia a szomorúságom. Minden újrakezdésnél  ott volt, segített, de valahogy a meghittség hiányzott a kapcsolatunkból.

Aztán egyszer nagyon beteg lett, már harmadik műtétje volt. Én 4 gyermekes anyaként is érte aggódtam és amikor egyik nap róla gondolkodtam beugrott, hogy nem is akar élni. Még soha olyan tisztán nem éreztem vele kapcsolatban. Bementem hozzá a kórházba és kertelés nélkül mondtam neki, hogy még nem mehet el. Mert nekem, nagyon nagy szükségem van rá! Csodálkoztam, amikor egyenesen őszintén válaszolt: